(A Painful Case)
James Duffy étteremkritikus, Dublin legrettegettebb írója volt. Kritikái különös kegyetlenségükről váltak hírhedtté. „Főételnek tatár bifszteket rendeltem”, írta a Rumpol’s étteremről. „A pincér azonban biztos félrehallotta, és azt gondolta, hogy egy gigantikus gennyel teli herpeszt kértem.” „Van valahol egy csirke-Auschwitz?”, írta másutt. „Ha igen, megkérhetném a La Coupoule-t, hogy a jövőben ne onnan szerezzék be a szárnyasaikat?” (Az erre érkezett panasztételek rekordot döntöttek.) Ugyanúgy odapörkölt a visszafogottnak („A Punjab Palace bárány curryja felér egy húsz percig tartó Ebola-vírustámadással.”), mint a puccosnak („A nagy Dosztojevszkij szerint a pokol nem más, mint a szeretetképtelenség okozta szenvedés. Biztos nem próbálta a Zazie’s-ban a bárányt.”).
Az éttermek tulajdonosai azzal vágtak vissza, hogy James nem ért az ételeikhez. Felmerült, hogy egyáltalán szereti-e az ételt. Tény, hogy a szakácsművészetről (legyen az haute vagy hétköznapi) nem rendelkezett beható ismeretekkel. A lapnál zenekritikusként kezdte; az étteremkritika-rovat ötlete a szerkesztőjétől jött. De ha az ételekről nem is tudott sokat, azt rögtön felismerte, amikor valami többnek akar látszani, mint ami. James gyerekkorában Dublinban nem voltak éttermek. Manapság érződik a városon a pénz, mindenki irtó tájékozott, és egyre-másra nyílnak a kajáldák, élvezeteknek emelt templomok, ahová betérhet az ember, hogy kielégíthetetlen étvágyának áldozzon. James nem állhatta a mértéktelenséget és az öntömjénezést, és ennek hangot is adott. Meg nem alkuvó stílusa sok követőre talált, rovatait olyanok is olvasták, akik a dublini éttermi szcénától több ezer mérföldre éltek.
A szerkesztője szerint James aszkéta típus volt; könnyű James-t a középkorba, egy huzatos kolostor falai közé képzelni, mondta, amint egy kézzel festett kódex egyetlen oldalának tanulmányozásába belevakul. Chapelizodi házának minden szobájában egyenfehérek voltak a falak, a padló fedetlen, és a hangrendszerén, súlyzóin és a legszükségesebb dolgokon kívül szinte nem is volt bennük bútor. Ha éppen nem kellett kritikát írnia, az alacsony szénhidráttartalmú ételeket preferálta; tonhal, fehérjeturmixok, ilyesmik. Az éttermi vacsorák másnapján nehéznek érezte magát és émelygett, így amint leadta a cikket, rohant az edzőterembe, és addig nem nyugodott, amíg le nem dolgozta az összes muszájból lenyelt szarból származó kalóriát, aztán elment a lakónegyede mellett lévő Phoenix Parkba futni. Ha elég késő volt már, úgy érezhette, az egész hely az övé, a holdfényes mezőkön legelésző őzeket kivéve. De félreeső helyeken magányosan parkoló autókra akadt, és ahogy a fákkal övezett úton a Magazine Fort mellett elfutott, a bokrokból időnként egy-egy izgatott, feldúlt alak bújt elő, vagy sötét szempár nézett rá kérlelőn a levelek közül. Ha rossz kedvében volt, néha lassított, buzdításképpen, hátha ajánlatot tesz neki valaki: elképzelte, ahogy ökle fürgén lendül a szürkületben, a másodperc töredéke alatt meglepetés fut át az idegen arcán, majd teste a földre rogy.
Irtózott az emberek gyengeségétől, a szánalmas hovatartozás-éhségüktől. Nem számít, milyen sérült húsdarab kerül a testükbe, csak egy-két percre magányuktól meneküljenek. James nem hitt a magányban. Mindenki egyedül van, egyedül született, egyedül hal meg: nagy ügy. Társak és barátok nélkül élt, ahogy vallás és politika nélkül is.
Az egyetlen dolog, amivel nem tudott betelni, a zene volt – különösen az 1980-as USA-beli hardcore, Fugazi, Soulside, Minor Threat, ezek a srácok, de James számára a New Jersey-ből származó Maximum Outrage banda volt az Isten. Edzőterme falán (egyetlen képként az egész házban) az együttes énekesének, M. O. Maxtone-nak a bekeretezett képe lógott, ahogy egy koncerten a színpad szélén guggol, és a tömegbe bömböl. Leborotvált fejéről ömlik az izzadság; keze úgy markolja a mikrofont, mintha ki akarná szorítani belőle a szuszt. A kép harmadát a karja tölti ki, melyen pattanásig feszülnek a dagadó izmok. Minden négyzetcentimétert tetoválás borít – nap, koponya, Szun-ce és Nietzsche zord parancsolatai, és magán a bicepszen jól kivehető fekete betűláncolat olvasható, SS.16.7.64—12.1.82. Bizonyos tévhitek ellenére az „SS” nem fasiszta referencia. Maxtone legjobb barátjára és egykori bandatársára, Steve Sands-re utal, akit az utcán gyilkolt meg egy kokainfüggő a New Jersey-i Sinicóban, a két férfi szülővárosában.
Sands halála fordulópontot jelentett Maxtone számára. Megfogadta, hogy egy másodpercet sem veszteget el többé az életéből. Felhagyott a kábítószerrel, alkohollal, tévézéssel, minden idióta bódító eszközzel, mellyel a társadalom állandó tompultságban tart minket. A szexszel is: a szex a legalattomosabb, saját gyártmányú ópium, amely igába hajtja a testet és a lelket. Cölibátusát egy láthatatlan ellenséggel folytatott szüntelenül zajló küzdelemként jellemezte. Minden alkalommal, amikor maszturbálok, ahelyett, hogy egy nőt érintenék, mondta, jót teszek magammal. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy elszívják erejét, visszacsatornázta önmagába – pallérozta elméjét, súlyt emelt, testét gyilkos fegyverré és egyben áthághatatlan erőddé gyúrta. Mennyire más volt, mint a többi városi nő és férfi, akik engednek minden kósza csábításnak, szüntelenül étvágyukat követve, akár disznók a vályúnál.
James még mindig emlékezett rá, milyen volt, amikor az első Outrage-videót látta, felvillanyozta az érzés, hogy végre talált valakit, aki megérti. Azonnal magáévá tette a Maxtone-kódot, és az akkori barátai ugyanezt tették. Még saját hardcore-együttest is alakítottak, és játszottak pár helyen a városban. De az első dolog, amit megtanul az ember, ha az önmegvalósítás útjára lép, az az, hogy egyedül kell végigmennie rajta. Straight-edge bandának tekintették magukat, de a többi tag nem akart mást, csak jól benyomni, és a koncertek után hátramaradt fogszabályzós kamaszlányokat megfektetni. Végül elege lett a képmutatásból. Feloszlatta a bandát, és minden kapcsolatot megszakított az olyan barátaival, akiket hamisnak, gyenge akaratúnak vagy lustának tartott, vagy úgy érezte, hogy túlságosan a testi vágyaik kielégülésére éheznek. Ez pedig mindenkire igaz volt, akit ismert.
Nem bánta, hogy étteremkritikusként dolgozik; élvezte, hogy odamondogathat a pénzeszsákoknak. Néha mégis megfordult a fejében, hogy jó lenne valami olyasmiről írni, ami valóban érdekli is. Megkérdezte a szerkesztőjét, írhatna-e időnként lemezkritikát, mellékesen, de szerkesztője úgy vélte, csak felpuhítaná vele a márkaértéket. Ezerszer több reakciót kapsz most, mint a zenerovatoddal kaptál, mondta James-nek. Szó szerint ezerszer többet. Így hát James járta tovább a túlfűtött flancos helyeket, ette a kicsinosított halotthússzeleteket, a félig sült kacsamájpástétomot és az apró tálban szervírozott galambnyelvet. „Ezzel a desszerttel új értelmet nyert Pandora szelencéje”, jegyezte meg a Chancery-vel kapcsolatban, „mivel a világ összes gonoszságát belesütötték ebbe a szufléba.” „Elgondolkodtál már azon, milyen íze lehetett Hitler szívének?”, írta a Huit Clos-ról. „Akkor a burgundi marharagu neked való.” Egyszer egy lövedéket talált a levesében. Máskor a szakács az utcáig követte egy hentesbárddal. Kritikái gépelése közben elképzelte, ahogy ökle az ételeket fogyasztók petyhüdt hasába süllyed. Az oldalmegtekintések gombamód szaporodtak.
Egy nap a szerkesztője új étterem kapcsán hívta. „Imádni fogod”, mondta.
Az éttermet St Tacito’s-nak hívták; szerzetesek üzemeltették. „Szerzetesek?”, ismételte James. „Ugye?”, röhögött fel a szerkesztő. „És ezt kapd ki, némasági fogadalmat tettek!”
Senki sem vette fel, amikor a számot hívta, és mivel weboldalt nem talált, James egy este odahajtott, próba szerencse. Az étterem messze volt, a várostól délre, félúton a dublini hegyek felé; többször rossz irányba fordult le, mielőtt egy magas vaskapuhoz érkezett. Behajtott, és egy sötét ligeten áthaladva végül egy régi iskolára emlékeztető épülethez ért. Szürke homlokzatának zordsága ellenére a ház nem volt barátságtalan; sárga fény áradt az ajtóból, ahol egy reverendát és szandált viselő férfi meghajlással üdvözölte James-t, majd kérdőn ráemelte tekintetét. Szóval tényleg csendben vannak! Kimondhatatlanul ostobának érezte magát, de kért egy asztalt. A szerzetes a csuklójára koppintott, majd háromszor felvillantotta kezét. „Tizenöt perc?”, kérdezte James. A szerzetes a körülöttük elterülő tágas birtok felé mutatott. „Rendben”, mondta James, szemét forgatva. Miután megadta a nevét és telefonszámát, felfedezőútra indult.
Aznap olyasféle csalóka nyári szürkület telepedett a tájra, amelynél a félhomályban minden úgy fest, mint valami színpadi kellék, egyszerre önazonosság nélküli, de mégis jelentéssel teli. James a fák közt sétálva először egy méhkasra, majd egy gyümölcsöskertre bukkant; továbbhaladva egy lombos állatokkal teli műkertészetben találta magát, majd egy terméstől roskadó zöldségeskertbe tévedt. Mire megcsörrent a telefonja, már azt sem tudta, mennyi idő telt el. „Halló?”, mondta. A másik oldalról persze csak csend jött.
A szerzetes lekísérte James-t egy hosszú, alacsony mennyezetű terembe, és ott átadta egy fiatalabb szakállas férfinak, aki egy kecskelábú asztalhoz vezette, ahol már többen ettek. „Nincs olyan asztaluk, ahol egyedül tudnék ülni?”, kérdezte riadtan, de a szerzetes nem válaszolt. Egy csokornyakkendős férfival szemben ültette le, átadott neki egy kézzel írott étlapot, majd tapintatosan odébb állt meg. Az étlapon egyetlen étel szerepelt, sárgarépás-édesburgonyás pite. James intett a szerzetesnek.
„Én nem látok valamit?”, kérdezte.
A szerzetes megrázta a fejét.
„Nincs semmilyen előétel? Semmi specialitás?”
A szerzetes tollával szelíden az édesburgonyás pite felé bökött. „Rendben”, mondta James gúnyosan. „Akkor pitét kérek.” A szerzetes örömtől sugárzó arccal távozott, miután a rendelést felvette. James hitetlenül csóválta a fejét. Ez még az amatőr szintet sem üti meg. Egyáltalán van értelme erről kritikát írni? Már épp venni akarta a kabátját, amikor a szerzetes kis kosárban kenyeret hozott. Meglepően ízletes volt, meleg és foszlós. Rágás közben James elengedte magát picit, és körbejáratta tekintetét. Az alacsony belterű helyiség tele volt ugyan, de az atmoszféra a szokásos feltűnősködő lármázástól eltérőnek hatott – csendesebbnek, békésebbnek. A szerzetesek nyugodt derűje talán a vendégekre is átragadt. James asztala felett egy gipszszobor állt, szakállas férfi palástban, glóriával feje körül.
„Tres Cantos-i Tacito”, szólalt meg az asztal túloldaláról a csokornyakkendős férfi, akivel eddig James szándékosan kerülte a szemkontaktust. „Spanyol nemesúr volt, a Szentföldet járta, amikor szaracénok fogságába esett. Rá akarták kényszeríteni, hogy tagadja meg Krisztust. Ezért leharapta a saját nyelvét. Innen a némasági fogadalom, érti. A szerzetesek hite szerint a beszéd hiábavalóság, ami csak elvonja a figyelmet Istenről.”
„Na és éttermet nyitni?”, kérdezte James. „Attól nem félnek, hogy ez elvonja a figyelmüket Istenről?”
„Pénzre van szükségük, hogy megjavíthassák a harangtornyukat. Ha eleget összegyűjtöttek, újra bezárják a kapuikat. Addig viszont abban a ritka lehetőségben van részünk, hogy belekóstolhatunk híres főztjükbe.”
James sosem hallott a híres főztjükről, de amikor megjött végül a pitéje, megdöbbent. Mintha minden összetevőjében – elméjében szavak után kutatott –, minden összetevőjében az életet ízlelné az ember: érezni lehetett, hogy mind a földben nőtt, ahová magként került. „Finom, ugye?”, mondta csillogó szemmel a csokornyakkendős férfi. Igen, finom volt; ahogy tányérján egyre mélyebbre ásott, James-ben felpezsdült valami, úgy, mint ahogy az edzőteremben szokott.
A számlán az összeg nem rúgott túl sokra; ha így haladnak, jó sokára fogják megjavíttatni a harangtornyukat. James a kis csészealjra tette kártyáját. A szakállas szerzetes újra ott termett, aggódó arckifejezéssel.
„Van valami probléma?”
A szerzetes egy lépcső mellé tűzött kiírásra mutatott, melyet James korábban nem vett észre. ELNÉZÉSÜKET KÉRJÜK, DE CSAK KÉSZPÉNZT VAN MÓDUNKBAN ELFOGADNI.
„Hogy micsoda?”, kérdezte James. „Miért nem szóltak hamarabb?”
A szerzetesnek bűnbánó lett az arckifejezése.
„Nincs nálam készpénz”, mondta James, és egyre dühösebb lett, ahogy érezte, hogy arca elvörösödik. „Nem tudom, mit várnak most tőlem.” A szerzetes alázatosan bólintott. Úgy tűnt, nincs készenléti terve efféle váratlan esetekre; csak sóhajtott és fatalisztikusan vállat vont, mint egy gazda, aki végignézi, hogy mossa el a termést az ár.
James konfrontációra számított, így egy pillanatra elvesztette a talajt lába alól. „Úgy értem, esetleg küldhetek egy csekket”, mondta kelletlenül.
A szerzetes arca felderült. Kezét James vállára tette, vigyorogva bólogatott, és mintha minden megoldódott volna, felvette James kabátját a székről és felsegítette rá. James egyre jobban zavarba jött. „Nem is kéri el a címemet? Vagy a telefonszámomat?”
Nyilvánvaló volt, hogy a szerzetesnek eddig ez eszébe sem jutott. Egy pillanatra elgondolkodott, de aztán csak legyintett. James teljesen összezavarodott. Mélyen a hallgató beszélgetőtársa szemébe nézett. A férfi nem tűnt féleszűnek; körülbelül egyidős volt James-szel, szakállába ősz hajszálak vegyültek, mintegy kiegészítve intelligens szürke szemeit. James szerette volna tudni, vajon mi hozta ide, és elképzelte, ahogy a másik valamiféle misztikus, harangszerű hívásnak enged, amit James sosem fog megtapasztalni. „Köszönöm”, szólt utána, ahogy a szerzetes visszavonult; majd elindult a lépcsőn a csillaggal borított égbolt felé.
A szerkesztője öt percen belül hívta, amint leadta a cikket. „Nem értem”, mondta.
„Mit nem értesz?”, kérdezte James, bár jól tudta, miről van szó.
„Te írtad ezt egyáltalán?”, kérdezte a szerkesztő.
„Jó volt az étel”, mondta James. „Nincs megtiltva, hogy szeressek egy-egy helyet, nagy ritkán, nem?”
Meg akarta kérni a szerkesztőjét, hogy küldjön egy csekket, de a bosszantó beszélgetés kiverte a fejéből, és majdnem egy hónap múlva jutott csak eszébe, hogy sosem fizette ki az ebédjét. Próbálta őket hívni, de nem vette fel senki; rosszul érezte magát, hogy visszaélt a szakállas szerzetes bizalmával, így elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha kocsiba száll és ő maga viszi ki a pénzt.
Ez alkalommal, a kapun áthaladva, szemébe ötlött a csokornyekkendős férfi által említett harangtorony. A felső szakasza teljesen beomlott, a többi részét viharvert háló borította. A hét eleje ellenére tele volt az étkezde. Ugyanaz a szerzetes szolgált ki – persze, hiszen itt él, mondta magának James. Habozás nélkül odament hozzá, és átnyújtotta neki a csekket, sűrű bocsánatkérések közepette. A szerzetes cseppet sem volt mérges, sőt, úgy tűnt, olyannyira nem csinál gondot a kései fizetésből, hogy hellyel és étellel kínálta. A mai menü póréhagyma és paszternákleves, cékla, mogyoró és kecskesajt körettel. (Kecskéket is tartanak?, kérdezte James. A szerzetes felhúzta a karján reverendáját, és megmutatta csuklóján a harapásnyomot.) Szolgálaton kívül James nem időzött el az ízárnyalatokon; gyorsan evett, és miután végzett, hátát a falnak támasztotta, és hagyta, hogy testében a jóleső fáradtságérzet szétáradjon. Mivel úgy tűnt, senki nem sürgeti, hogy adja át a helyet, kávét rendelt, majd elővette a laptopját, és dolgozni kezdett. Hamarosan annyira belemerült, hogy szinte megfeledkezett róla, hol is van, egészen addig, amíg egy újabb csésze kávé nem került a könyöke mellé. Fejhallgatóját levéve felemelte kezét. „Ööö, ezt nem én rendeltem”, mondta James. A szerzetes tett egy bőkezű gesztust: a vendégünk vagy. James-t lenyűgözte a gesztus. A legtöbb dublini étteremben nem töltenek újra kávét, ami a luxuskülső mögött megbúvó szűkmarkúságról árulkodik. „Szóval ti tényleg sosem beszéltek?”, kérdezte a szerzetest.
A szerzetes megrázta a fejét.
„Tényleg? Soha?”
Újabb fejrázás.
„Azta”, mondta James. A szerzetes meghajolt, és menni készült. „Étteremkritikus vagyok”, szólalt meg James felindultan.
A szerzetes megállt és bólintott, bár úgy tűnt, inkább csak udvariasságból.
„Erről a helyről is írtam pár hete”, mondta James. „Elég jó kritikát – biztos feltűnt, hogy többen járnak ide.”
A szerzetes továbbra is jóindulatúan mosolygott, de nem mutatott túl sok érdeklődést. Nehéz egy némasági fogadalmat tett emberhez beszélni, gondolta James – tudván, hogy mindent, amit mond az ember, legyen az bármennyire okos vagy találó, a másik elsősorban zajként, ugyanolyan üres lármaként érzékeli, mint amitől menekülni igyekszik. Milyen kár, hiszen gyanította, hogy kettejük véleménye sokban egyezne a modern világ hiúságait illetően. Lemondóan elhallgatott, de a szerzetes, ahelyett, hogy indult volna, némi habozás után James fejhallgatójára mutatott, amelyből továbbra is áradt a tompított lárma. „Maximum Outrage”, mondta James. „Ismered őket?”
A szerzetes hangtalanul felnevetett és megrázta a fejét.
„Akár az arcra szegezett sörétes puska”, mondta James, Lester Bangs-et idézve. A szerzetes felvonta szemöldökét. „Valószínűleg minden idők legjobb rockbandája”, mondta James. „Ha akarod, csinálok neked egy CD-t.” Amint kimondta, észbe kapott, hogy vajon miért is. Hallgathatnak egyáltalán zenét a szerzetesek? Mármint himnuszokon és efféléken kívül? De a pincér mintha megilletődött volna; mélyen meghajolt, kézfejeit szorosan összepréselve. „Nem tudom a neved”, mondta James. „Mármint azt, hogy kinek küldjem.” A szerzetes mosolyogva a tálban lévő összegömbölyödött cédulára mutatott az asztalon. „Hogy mi? Ah, Bill? Bill, mint számla, szóval így hívnak?”
A szerzetes csendben kuncogott.
„Bill”, ismételte James megelégedetten, és könnyű szívvel lépdelt fel a lépcsőkön.
Sokat gondolkodott az elkövetkező napokban, mit tegyen a CD-re. Miután több sorrendet kipróbált, végül úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a Bile Beanzzel, az Outrage első albumával nyit. Maxtone tizennyolc éves volt, amikor rögzítették. Pár hónappal korábban gyilkolták meg Steve Sands-et, az énekes hangját átjárta a fájdalom. Isten halott / és én irigylem, ordítja újra meg újra az album címadó dalában. James önelégülten elvigyorodott, kíváncsi volt, mit kezd majd vele
a szerzetes.
Pár hét múlva a környéken járt, így betért az étterembe vacsorázni. Sokan voltak, de ahogy fogyni kezdtek az emberek, Bill odajött hozzá és megköszönte a CD-t, némán eljátszva, ahogy kinyitotta csomagot és felderült az arca. „Na, mit gondolsz?”, kérdezte James. „Nem Dicsérő énekek, az biztos.”
A szerzetes arcáról elillant a mosoly, és egy pillanatra iszonyú szomorúnak tűnt, mintha egy iszonyú sérülést szenvedett állatot nézne, akin nem tud segíteni; James-t szokatlan fagyos érzés fogta el.
Rendszeresen látogatta a St. Tacito’s-t, hetente egyszer-kétszer ott evett. Általában későn érkezett, és Bill-lel beszélt, amíg az letakarította az asztalokat; majd, ha nem volt sok tennivalója, a szerzetes is leült mellé. Kezdetben beszélgetéseik hétköznapi témákra korlátozódtak, James az éttermekről mesélt neki, ahol épp munkaügyben járt, meg az ínyenc világ legújabb trendjeiről, Bill pedig bólogatással nyugtázott mindent. Idővel azonban James egyéb területekre is elkalandozott – beszélt művészetről, családról, dublini gyerekkoráról. Bill, témától függetlenül, mindig figyelmesen hallgatta, és mivel sosem fűzött hozzá semmit, James elidőzhetett egy témán, csaponghatott, vagy áttérhetett valami egészen másra, ahogy kedve hozta.
Nem is tudta igazán, mit kedvel annyira Billben. A többi szerzetest is derűs béke jellemezte, lehet, még inkább, mint őt. Mégis, mintha Billnek lett volna valamiféle rejtett mélysége, mintha sok múltbeli küzdelmet és nehezen kivívott győzelmet hordozna magában. James néha megpróbálta finoman rábírni, hogy tárjon fel valamit az életéből, de sosem erőltette a dolgot. Az ő életében is kétségtelenül voltak olyan évek, amikor teljesen össze volt zavarodva, és nem látta, merre tovább, de mi értelme van erről bárkit faggatni? Ha valaki a megvilágosodás, megértés állapotába kerül, mint Bill, az ember valószínűleg már nem is úgy gondol korábbi énjére, mint saját magára. Mintha Bill már az időn kívül létezett volna, az események idióta folyamát hátrahagyva.
James mégsem tudta megérteni, miért temette el magát egy kolostorba. „Mi értelme ennek?”, kérdezte. „Nem unalmas egész nap csak imádkozni?”
A szerzetes hangtalanul felnevetett, és szélesre tárta karjait, mintha egy hatalmas halat jelenítene meg: ami James értelmezésében annyit tett, sok mindenért lehet imádkozni. „Ez rendben is van”, mondta. „De mire jó?”
Ha a szerzetes meg is sértődött, ennek semmi jelét nem adta; egyszerűen vállat vont, és rámosolygott James-re, mintha visszadobná neki a kérdést. Mire jó rosszmájú étteremkritikát írni? Ott a pont, ismerte el James.
James-nek sosem volt olyan ember az életében, akit mentorának vagy bizalmasának hívott volna; az ő szemében a legtöbb emberi kommunikáció vagy halogatásnak, vagy szellemi leuralásnak minősült. Mégis, amikor a szerzeteshez beszélt, úgy érezte, gondolatai új irányra találnak. Zavarosnak tűnő dolgok kitisztultak; szilárdnak tűnő dolgokról kiderült, hogy rejtett hibáik vannak. Jóllehet Bill sosem beszélt, jelenléte afféle erőtérként szolgált, amely mindent átalakított, ami belekerült, és idővel James úgy érezte, Bill gondolkodásmódja kezd összeérni sajátjával. Ha egyedül volt, eltűnődött, mit csinálhat most éppen Bill, elképzelte, ahogy misekönyv felé görnyed, vagy háton fekve, kezeit összeösszekulcsolva deszkákon alszik. Bár ő maga nem volt hívő, és soha nem is lesz, úgy érezte, el tudja képzelni az Istent, akiben Bill hisz; és ez a gondolat új és ismeretlen békével töltötte el.
„Mi a szar ez?”, kérdezte a szerkesztője.
Öt perccel korábban küldte el neki James a Lachapelle’s-ről írt kritikáját, arról a francia étteremről, ahol egy olyan szakács állt a konyha élén, aki hírhedten nehéz ember volt.
„Nem egyszerűen nehéz ember, James, ez az ember a fehér felsőbbrendűség hirdetője. Nyíltan felvállalja ezt a szennyet.”
„Az étel rendben volt”, válaszolta James, először bűntudatot érezve, aztán dühöt, majd pedig fáradtságot, mindezt egy pillanat leforgása alatt.
„Senki nem akarja azt olvasni, hogy az étel rendben volt”, mondta maró gúnnyal a szerkesztő. James nem válaszolt.
„Nagyot zuhantak a cikkeidre érkező reakciók”, mondta a szerkesztő.
James tudta jól, hogy zuhantak a cikkeire érkező reakciók. Tudta, hogy az olvasók nem örülnek. Az utóbbi időben nem találta magában a motivációt, hogy az éttermeket náspángolja, ahogy korábban tette. Az egyre inkább kudarcot valló igyekezete, hogy valami szellemessel rukkoljon elő, egyszerűen elszomorította; a szándék, hogy nevetségessé tegye őket, hirtelenjében haszontalannak és értelmetlennek tűnt. Mit ért el ezzel a három éve folytatott gúnykampánnyal? Az éttermek ugyanolyan zsúfoltak, a törzsvendégek ugyanolyan önelégültek és költekezők maradtak. Mi értelme volt feldühíteni magát, csak azért, hogy olyan olvasókat megnyerjen, akikkel sosem találkozott? Különben is, kik ezek, ez a névtelen tömeg, akik a reakcióikat ilyen könnyelműen osztogatják? Különböznek bármiben azoktól az üresfejű hízott disznóktól, akik a Guilbaud’s-ban lapátolják az ételt? Számítógépeiknél ülve ingyen olvassák a cikkeit, ahogy épp a munkából lógnak, és saját sivár életüktől ideiglenes menekvést keresnek.
Aznap este az ágyán fekve James ráébredt, hogy fordulóponthoz érkezett. Ha az volt a küldetése, hogy a világot fásultságából felébressze, hát azzal kudarcot vallott. Szitkozódhat és gyalázkodhat kedvére, semmit sem ér el vele. Az emberekre egyszerűen nem lehet ezzel a beszédmóddal hatni. Ha azt akarjuk, hogy máshogy gondolkodjanak, a változás vágyának belülről kell fakadnia. Vegyük Billt. Anélkül, hogy ellenkezne, hogy akár egy szót is szólna, intenzívebbé, szenvedélyesebbé, igazabbá tette James gondolatait; a puszta jelenlétével segített neki, hogy rutinszerű gúnyrovatát meghaladva valami nagyobb dolog felé induljon el. Bárcsak James is képes lenne elérni ezt az olvasóival! Bárcsak megmutathatná nekik azt, amit Bill mutatott neki! Bárcsak magát Billt tudná átadni nekik!
Félálomban lepte meg ez a gondolat, és tova is tűnt a szendergő folyó sodrásával, mint az összes többi. Pár másodperc múlva mintha villámcsapás hasított volna testébe, hirtelen felült az ágyban.
„Arra gondoltam, hogy elvinnék magammal valakit vacsorázni”, mondta a szerkesztőjének másnap reggel.
„Rendben”, mondta a szerkesztője.
„Olyasvalakit, akinek van véleménye, akivel ötletelhetnék.”
„Persze, persze”, mondta a szerkesztője.
„Segíthet új szempontokat találni.”
„Csináld, ahogy neked jó”, mondta a szerkesztője.
Amint letette a telefont, James a kolostorba indult, miközben ideges lelkesültség kerítette hatalmába, melyet már évek óta nem érzett.
Korán volt még, a vaskaput zárva találta. Addig dudált, amíg valaki meg nem jelent és be nem engedte. A főépületnél jött a szokásos némajáték. Egy kisebb, idősebb férfi nyitott ajtót, és gyanakvóan fürkészte James-t. „Bill itt van?”, kérdezte. A vézna szerzetes mogorván ránézett, majd becsukta az ajtót. Mi történik? Elment, hogy szóljon neki, vagy? Miért nem tudnak ezek a nyomoroncok beszélni? James
a küszöbön toporgott. Cammogtak a percek; gyomrában a gyűlő idegesség ingerültséggé erjedt. A fákon madarak csiripeltek, reverendás alakok hajlottak az ágyások fölé a zöldségeskertben; a romos harangtorony rémisztő törött fog gyanánt hasított ebbe az idillbe.
Nagysokára kinyílt az ajtó, és Bill lépett ki rajta. Fűrészpor borította, és meglepetten nézett James-re. James-nek hirtelen kiszáradt a szája, ahogy belefogott, hogy ötletét prezentálja. Ami kristálytisztának tűnt az odafelé úton, most gagyogásba váltott, így feladta, és egyszerűen csak megkérdezte Billt, volna-e kedve elmenni vele vacsorázni másnap.
Először látta Billt elbizonytalanodni. Szakállát simogatva bólogatott, de James tekintetét kerülte; ahogy ott állt, James szeme előtt kórussorban lejtett el tervének szerteágazó abszurditása. Bill szerzetes. Azért vonult kolostorba, mert már nem akart éttermekbe, moziba, tekepályára járni, vagy a világ egyéb feltételezett örömeiből részesülni. Még ha akarna is, hogy hagyhatná el a kolostort? Nem ugrana fejest ezzel a modern világ hiúságaiba?
Bill szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, hümmögött, mire James elpirult. Mi a fenét csinál itt? Mit akar valójában Billtől? Hogy belekóstoljon a békéjébe, erről van szó? Abban reménykedett, hogy magába szívhat valamit a lelki nyugalmából, mintha a szerzetes egy bevásárlóközpontban lévő New Age-boltban kapható illatosított gyertya volna?
De várjunk csak – Bill elmosolyodott. Először befelé, aztán felfelé fordította hüvelykujját, majd mintha kezeit egy képzeletbeli mérlegre tette volna, míg végül ismét felfelé fordult hüvelykujja, mintegy azt mondván, futnom kell vele egy kört, de szerintem menni fog. Ekkor határozottan marokra fogta James kezét, és hosszan a szemébe nézett, kopott acél szemekkel: James-nek az az érzése támadt, hogy Bill talán jobban érti, ő mit szeretne, mint saját maga.
Aznap éjjel James olyan izgatott volt, hogy beszélni is alig tudott. Félig már megírta a cikket a fejében. Ránézésre úgy hatna, mint egy átlagos étteremkritika, de az olvasó egyszer csak azon kapná magát, hogy Bill jelenlétében van, és sokkal több az, amiben részesül, gazdagabb, nemesebb, jobb lesz általa. Egy egész sorozat is kijöhetne belőle, vacsorameditációk különböző társadalmi kérdéseket illetően,
a címe lehetne A punk és a szerzetes…
Másnap este ugyanaz a vézna férfi fogadta a St Tacito’s ajtajában, és még mogorvábban nézett James-re. Bill viszont ragyogott az izgatottságtól. Ugyanazt a barna reverendát viselte, mint mindig, de lenyírta szakállát, és felhőtlen boldogságot sugárzott az arca, amitől James önkéntelenül elmosolyodott. Komikusan kusza kézfogásokat követően nevetve tuszkolták be egymást az autóba.
Mire azonban kiértek a kapun, a nevetés elcsitult. Az autóban valahogy másnak tűnt a csend, mint az étteremben – feszélyezett lett, illanó. Talán azért, mert nem tudtak egymásra nézni, gondolta James; vagy talán Bill idegessége miatt. Mikor hagyta el utoljára a kolostort? „Nehezen engedtek el?”, kérdezte, de Bill csak megvonta a vállát, és oldalról James nem tudta eldönteni, ez mit jelent. Bekapcsolta a rádiót, de szinte rögtön ki is kapcsolta. Nem tudta, szerzetesek hallgatnak-e híreket; nem akarta rázúdítani Billre a világ keservét. Ugyanakkor miért kellene Billnek mentesülnie ettől, gondolta James hirtelen haragra lobbanva. Csak azért, mert hisz Istenben, ő homokba dughatja a fejét? Visszakapcsolta a sztereót, azt a CD-t, amelyet a kifelé úton hallgatott, a Maximum Outrage A Painful Case című harmadik albumát, melyet rögtön azután rögzítettek, hogy Maxtone-t kiengedték a börtönből, miután két évet ült testi sértésért – az egyik koncertjükön felheccelte valaki, mert Steve Sands-ről baromságokat ordítozott, és James szerint a pasi megérdemelte, amit kapott. A lemez címe a börtönpszichiáter Maxtone-ról írt jelentésének a címéből jött. Bill rezzenéstelen arccal ülte végig, ahogy a városba vezető úton az őrjöngő lárma kifürkészhetetlen csendjének csapódott.
Amint beléptek az étterembe, James azonnal érezte, hogy visszatért a céltudata. A Greenen lévő Grey’s régen nyílt, de a közelmúltban kipofozták, hogy a haute cuisine aranylázát jobban kiaknázhassák: tölgy lambéria, flitteres díszpárnák, szövetutánzó tapéta, tükörmennyezet, minden összedobálva, mintha egy Edward-korabeli szalont egy tallini bordélyházzal kereszteztek volna. Ebben a luxus és dekadens környezetben Bill meglehetősen kirítt egyszerű barna reverendájában. A vendégek fodrászolt fejei rendre utánafordultak, hogy megbámulják; James kihívóan bámult vissza rájuk, büszkén, hogy ennek a kivételes embernek az oldalán lépdelt.
Az étlap reménytelen volt, értelmetlen melléknevek és franciásított zsargon keveréke, mely a haszonszerzés motivációján túl semmilyen más szervezőelvről nem árulkodott. Szemben ülve Bill láthatóan feszengett, ahogy rá nem jellemző bizalmatlansággal körbehordozta tekintetét a túlcsinált berendezésen, a napbarnította sznobokon és botoxszal telepumpált feleségeiken. James egyre inkább úgy érezte, hiba volt idehoznia, nyugisabb éttermet kellett volna választania első közös kiruccanásuk helyszínéül. Mégis, mikor megérkezett a pincér, hogy a rendelést felvegye, Bill az étlapon rögtön rábökött az egyetlen olyan ételre, ami ígéretesnek hangzott, lamb tajine-t rendelt narancsöntettel. James választotta a bort, egy tisztességesen hangzó középkategóriás Barolót. Egy pillanat múlva magukra hagyták őket.
„Nos!”, mondta James. Bill örömtelenül elmosolyodott, és szalvétájából kicsomagolta az evőeszközöket. Feszültebbnek tűnt, mint korábban bármikor: szeme folyton a pohár borra tévedt, melyet a pincér öntött ki neki. Időbe telt, míg James felfogta, mi a baj, de amikor végre felfogta, felnevetett ostobaságán. „Ne haragudj”, mondta. „Neked valószínűleg nem is szabad innod. Ez eszembe se jutott. Ha nem kéred, csak hagyd ott. Általában én sem élek vele, de a szerkesztőm szerint a kritika szempontjából fontos.”
Bill komolyan bólintott, ahogy fontolóra vette a dolgot. Majd egy lesz, ami lesz vállvonással felemelte poharát, beleszagolt, körbelögybölte; óvatosan belekortyolt, majd a megelégedettség kis sóhajával letette. Ezek után – mintha Bill most engedte volna végre meg magának, hogy ott legyen – oldottabb lett a hangulat. Vállai ellazultak, szemébe visszatért nagylelkűségének korábban tapasztalt fénye.
Az étel finomabb volt, mint amire James számított – jobban mondva, durva lett volna az éttermet ledorongolni, amikor mind a ketten olyan remekül érezték magukat. James mesélt Billnek a szerkesztőjéről, hogy milyen katasztrofális helyzetekbe került, amikor elfogyott a kokainja; Bill meg csak nevetett és nevetett, felszabadultabban, elengedettebben, mint korábban bármikor, talán úgy, mint ahogy a múltban nevetett, mielőtt a csend kötötte volna. Minél többet nevetett, James-ben annál több emlék kínálta fel magát megosztásra. James-t magával ragadta a lelkesültség. Olyan érzése volt, mintha egy rozsdás zsanéron nyikorogva fordulna, majd kivágódna benne egy termetes ajtó. Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy üveg bort, majd kissé búsan Billre mosolygott. „Nem érzed néha úgy, hogy az egész életedet rosszul éled?”, kérdezte.
Bill felhagyott a kuncogással, és csak nézte James-t az asztal túloldalán. „Úgy értem”, az asztalra, a köztük fekvő tányérokra mutatott, „mi értelme van egyedül enni? Bizonyos dolgokat együtt érdemes csinálni, ennyi.”
Bill elgondolkodva rágott, folyamatosan James-en tartva szemét.
„Én nem is ezt akartam csinálni”, mondta James. „Csak azért csinálom, mert semmi jobb nem jött szembe. Vagyis, nem is tudtam elképzelni, hogy valami jobb szembejöhet. Egyre inkább az az érzésem, hogy megrekedtem.” Őszintén nézett a szerzetes szemébe. „Neked sosincs ilyen érzésed? A kolostorban? Hogy nem is biztos, hogy még mindig ott kellene lenned? Csak így könnyebb?”
Bill abbahagyta a rágást: kék szeme James-t fürkészte, de nem árult el semmit. „Gondolom, ha egyedül van az ember, egy idő után annyira eltávolodik másoktól, hogy már nem is emlékszik rá, mi az, ami hiányzik neki”, mondta James. „Ha például az Északi-sarkon barangolsz évekig, egy idő után már fel sem fogod, hogy fázol. Addig, amíg valaki meg nem kér, hogy ülj le a tűzhöz.”
Soha nem beszélt így senkivel; ahogy hallgatta magát, az jutott eszébe, vajon a bortól lett-e ilyen érzelgős. De semmit nem érzett igaztalannak abban, amit mondott. Bill furcsán nézett rá az asztal túloldaláról. Talán az járt a fejében, James megőrült; James-t ez nem hatotta meg. „Mostantól máshogy fogom csinálni a dolgokat”, mondta. Billre vigyorgott. „És ez a te hibád.” Felemelte az üveget, és poharaikba ürítette tartalmát. „Semmire sem fogok emlékezni ebből a vacsorából”, mondta James, „vissza kell ide jönnünk holnap ebédelni.” Bill nevetett; egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt megszólal, aztán megrázta a fejét, és visszatért a tajine-jához.
Leszállt az éj. Az étterem csillárjainak fénye az ablaküvegekről verődött vissza. James desszertet és kávét rendelt; majd álomszerű érzés kerítette hatalmába, és követte barátját a csendbe. Talán minden beszélgetés végül a csenddel ér igazán célba, tűnődött. A szavak olyan gyakran állnak a valódi gondolataink és érzéseink útjába, bonyolítják és összekuszálják őket, amikor egyszerűen csak annyit akarunk a másik embertől, hogy a létezésünk tényét elismerje! Úgy érezte, Bill elismeri az ő létezése tényét; és hirtelen feltörő érzések kíséretében az jutott eszébe, hogy Bill talán mindenki másnál jobban megérti őt.
A vacsora után visszavitte Billt a kolostorba. A véralkoholszintje jócskán túllépte a határértéket, de olyan tisztának érezte a fejét, mint még soha. Az autó hasított az éjszakában; a város folyóként hömpölygött fölöttük és köröttük. James úgy érezte, minden eddigi tudása újrarendeződik a fejében, egyetlen igazsággá kristályosodik ki.
Igen, az egyedüllétben van valami tiszta. De végeredményben nem meddő ez a tisztaság? Hogy lehet egy erődbe zárva harcolni? A tökéletes önmegvalósításhoz talán mégiscsak szüksége van az embernek másokra; csak meg kell találnia azokat a válogatott személyeket, akik szintén magukénak vallják az elképzeléseit, és segítenek abban, hogy megélje őket. Hiszen még Maxtone-nak is volt egy bandája, Steve Sands pedig olyan volt neki, mint valami vezérlő szellem.
A szomszéd ülésen Bill az arcát az ablak felé fordította. Időnként szakállára és köntösére illanó fény vetült; majd miután áthaladtak a kapun, árny borult alakjára. Ahogy ránézett, James-t egy pillanatra elfogta a bánat, szinte már bűntudat, mintha a gyerekét hozta volna vissza a bentlakásos iskolába. De hát Bill emiatt a hely miatt Bill, mondta magának.
Az étterem már zárva volt, sehol semmi fény. A főépülettől kicsit odébb állt meg, és leállította a motort, hogy ne zavarja az alvó szerzeteseket. A sötétségben távolinak tűnt a világ. James egy pillanatig csendben ült a sötétben. Kimerültnek és mégis újjáéledtnek érezte magát, mintha egy sorsfordító zarándoklatról tért volna meg. Billhez fordult, hogy megköszönje neki az estét, és minden mást – annyi mindenért köszönet illette, hogy nem talált szavakat, így csak szemérmesen mosolygott. Bill halk hangot hallatva áthajolt, hogy megcsókolja.
Egy másodpercig James fel sem fogta, mi történt; megbénult a rárohanó idegen érzetektől – az ajkak kérlelésétől, Bill szakállának dörzsölésétől, a ránehezedő test hőjétől, szagától és tömegétől. Kezeit kiszabadítva elemelte és eltolta Billt magától, és egyre csak tuszkolta, jóllehet a másik már rég visszatért saját oldalára, majd végül Bill kikapcsolta a biztonsági övet, kitapogatta az ajtónyitót, és félig kilépett, félig kiesett a fűre. James-ben cikázott az adrenalin, ahogy saját oldalán kiugrott az autóból, és megkerülte a kocsit. „Mi a fasz volt ez?”, kiáltotta.
Bill félig összegörnyedt, kezeit orrához tapasztva, ahonnan ujjai közt időnként sötét folyadék lökődött sötét öltözetére. „Mi a fasz volt ez?”, ismételte James.
„Bocsáss meg”, mondta Bill – mondta, beszélt, az ujjai között átszűrődő magas orrhangon.
„Bocsássak meg?”, sivította James.
„Azt hittem…”, fogott bele Bill, de elhallgatott.
„Mit gondoltál?”, követelőzött James. Közelebb lépve, vállon taszította. „Mit gondoltál?”
„Folyamatosan beszéltél hozzám”, védekezett a szerzetes, kínjában elvékonyodó hangon, vérfoltos kezeivel hadonászva. „Folyamatosan kijártál ide, és ma este, amikor azt mondtad – azt mondtad, hogy eddig hazugságban éltél.”
„Hazugságban éltem?”, ismételte meg James hitetlenkedve. Bill újra rámeredt nagy, ostoba és reményteli szemekkel, mintha a visszacsatolás az imént csak véletlenül ment volna félre, mintha James átmenetileg elfelejtette volna saját érzéseit. „Én is magányos voltam”, mondta előre lépve.
„Fogd be”, figyelmeztette James.
De Bill egyre csak közeledett, egyre csak habogott, olyan nazális midlands-i akcentussal, melyet James sosem társított volna vele, egy boltos filléreskedő és középszerű nyavajgása áradt belőle – mondta a magáét, hogy már elég régóta kétségek gyötörték, nem volt benne biztos, hogy neki való-e a visszavonult élet, és akkor megjelent James, és gondolatait szavakba öntötte, a puszta jelenlétével világosan megadta neki a választ, a bátorságot, melyet addig nem talált magában – majd mintha a saját szavai hatása alá került volna, kitárt karokkal ismét James felé indult.
„Állj!”, villant James ökle, ahogy szíve bordáit belülről öklözte.
„Tudom, milyen az, ha félsz attól, aki vagy”, suttogta Bill.
Az ütéstől hátratántorodott, majd elterült a füvön. Zihált, zokogott, James pedig felette állt, és hallgatta. Sosem ütött meg még senkit. Meglepődött, mennyire megkönnyebbült. James fülében dobolt a vér, az izmaiban, tüdejében, az egész erőteljes gépezetben, amellyé testét kigyúrta, lázas izgalom morajlott: most jött rá, hogy mire való. Bill rettegve nézett föl rá a földről, kegyelemért esedezve. Kezeit vér borította, szakállába fekete alvadt vér vegyült. Gyengének látszott, és öregnek. „Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, megöllek”, mondta James.
A főépületben kigyúlt a fény. James elfordult a megütött embertől, és kocsijához indult. Ahogy az ajtót nyitotta, egy hang utánaszólt. „Be kell engedned valakit!”, James beindította a motort, körbefordult, majd ahogy további fények gyúltak, és a kolostor ajtaja hirtelen kitárult, elhajtott, visszafelé a kocsibehajtón.
A Grey’s-ről benyújtott kritikája nem tett említést vacsoratársról, de elindított egy olyan cikksorozatot, amelyet eddig sosem látott kegyetlenség fűtött. Ez az, mondta a szerkesztője, na, ez kell nekünk!
James nem találkozott többet Bill-lel, de sokat gondolt rá, különösen arra, milyen szörnyen félreismerte. A csend, mint kiderült, ugyanolyan megtévesztő, mint a szavak. A csend tette lehetővé a szerzetes számára, hogy másnak mutassa magát, mint ami volt, erősnek, bölcsnek, jó embernek, amikor valójában semmivel sem jobb, mint az aranyvályúkhoz járuló disznófejű bérrabszolgák. Sőt, Bill rosszabb, mint ők. Ők legalább nem akarnak másnak látszani, mint amik. Billnek az egész élete hazugság. Ő tudta magáról, hogy kicsoda, de nem volt hozzá bátorsága, hogy ezt bevallja; egész életében maga elől futott, bujdosott, mint valami közönséges bűnöző. És akkor jött James! Jött James, és Billből kibuggyant ugyanaz a lehangoló, katasztrofális önző követelőzés, ami ott lakozik mindenki másban. Atyaisten, az a hang! Az a rettenetes, nyafogó, könyörgő hang!
A rákövetkező hónapokban megváltoztak a dolgok. Brutális kritikai sorozata után bizonyos éttermek megtagadták tőle a kiszolgálást. Kezdetben James szerkesztője díjazta a közfigyelmet, de az újságtulajdonos idővel aggódni kezdett, hogy becsületsértési pert akasztanak a nyakába, és ahogy több és több étterem bojkottálta James-t, egyre világosabbá vált, hogy nem fogja tudni tovább folytatni ezt a munkát. James-t ez nem hatotta meg; elege volt az egészből. Felhívta a szerkesztőjét, és közölte vele, hogy felmond. A szerkesztője azt javasolta, menjen szabadságra. Aztán meg, hogy az újság küldi el James-t egy időre szabadságra. Olyan útra, amelyre csak be kell fizetni. Aztán írhatnál róla. Képzeld magad a kibaszott Benidormba! Tiszta röhej.
James-t elküldték a spanyol riviérára. Minden utcában egymást érték a bárok, a földet hányás és félig megevett kebab borította. Az emberek fényes nappal dugtak a parton. Éjjel az ajtaját verték, majd a folyosón dugtak, a szobája előtt. James az emberi faj utolsó egyedének érezte magát. Éhezett, szó szerint fizikai éhséget érzett egyetlen olyan szó után, amelyet nem mosott el az alkohol, a tudatlanság vagy a trágárság.
A hazafelé tartó repülőúton ő volt az egyetlen, aki elfogadta az ingyen újságot. A többi utas hajnal óta ivott. Az ülések közötti folyosón le-fel szaladgáltak, ajánlatokat tettek a légikisasszonyoknak, kórusban ordítottak és röhögtek. A levegő fingtól bűzlött. James felvette a fejhallgatóját, belelapozott az újságba, és a hírek vége felé egy ír szerzetesről olvasott, aki öngyilkosságot követett el, a közelmúltban újjáépített harangtorony kötelével akasztotta fel magát.
A légikisasszony hozzá beszélt. „Le kell vennie a fejéről, uram”, mondta fejhallgatójára mutatva. „Hamarosan leszállunk.”
„Oh”, mondta, és követte az utasítást.
„Ezt már nem akarta megenni, uram?”, kérdezte a nő, de már emelte is a tálcát, anélkül, hogy válaszra várt volna.
A mögötte lévő üléseken egy csapat férfi futballdalokba fogott. James nem tudta szemét az oldalon tartani, részletekben jutott el hozzá a történet. Középkorú férfi, alkoholproblémák, a főapát nyilatkozata, az étterem zárva tart. Elvált feleség, három gyerek.
A férfiak ujjongtak, ahogy kihunytak a kabinfények. Rutinszerű eljárás, mivel megkezdtük a leszállást, jelentette be a légikisasszony. Ha szeretnének tovább olvasni, fejük fölött találják az olvasólámpát.
James összehajtotta az újságot, és az ablakhoz fordult. Megdőlt a gép, és előtűntek a város fényei. Az a feketeség ott középen bizonyára a Phoenix Park; James látni vélte önmagát, ahogy magányos köreit rója a parkban, miközben a Magazine Fortnál férfiak állnak a fák közt, lesben várva, hogy valaki a létezésük tényét elismerje, testüket a hideg földön átölelje.
A város részegen forgott. James háta mögött a férfiak skandáltak és énekeltek. Lépcsőről lépcsőre, a harangtoronyban Bill egyre magasabbra hágott. Nem, mondta fennhangon James, de Bill nem hallotta meg. A szárny felől a futómű felbúgott és kivágódott; a levegő bömbölt; Bill a sötétség peremén állt, kezében a fényes, új harangkötél. Egy pillanatra minden megdermedt. James az üvegnek nyomta kezét, mintha megérinthetné őt. Ekkor beléjük csapódott a föld. Hölgyeim és uraim, megérkeztünk Dublinba, mondta a légikisasszony. James hallotta, amint valahol megkondul egy harang, hosszan kongott benne a meglepetés és a fájdalom; majd a hang elhalt, és ismét a csend, az édes csend kerekedett felül.
GULA MARIANNA FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2024/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin grafikája.)
Hozzászólások